A tized, II. rész

Mielőtt belefognék a tizedről szóló írásom második részébe, fontosnak tartom megjegyezni, hogy az – esetleges – látszattal ellentétben egyáltalán nem vagyok Isten munkájának anyagi támogatása ellen, legyen az adomány, tized, vagy bármilyen jellegű érték. Az elmúlt időszakban ugyanakkor sajnos többször belefutottam olyan szituációkba, tanításokba, mikor a hívőket környezetükből kiragadott igékkel, azokat bunkósbotként használva próbálták rábírni a tized fizetésére. S ha ez nem lett volna elég, motivációként néha a klasszikus "Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem..." kezdetű igeverset alkalmazva. Felháborodásomat az ilyen tanítói hozzáállás okozza, illetve az a kár, amit az ilyen, átokkal való fenyegetés képes okozni egy fiatal hívőben. Az első részben található érveléssel azt szerettem volna megmutatni, hogy az Újszövetség alapján nem igazolható az ószövetségi mintára történő tizedfizetés – különösen nem olyan jelentőséggel, mint ahogyan azt sokszor beállítják –, az átok emlegetése a Malakiás könyvére hivatkozva pedig teljesen alaptalan. Ebben a részben célom Ábrahám példája alapján, illetve az Újszövetség szemszögéből megvizsgálni a kérdést.

Ábrahám tizede

1Mózes 24,18-23 Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala. És megáldá őt, és monda: Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. Áldott a Magasságos Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet. És tizedet ada néki mindenből. És monda Sodoma királya Ábrámnak: Add nékem a népet, a jószágot pedig vedd magadnak. És monda Ábrám Sodoma királyának: Felemeltem az én kezemet az Úrhoz, a Magasságos Istenhez, ég és föld teremtőjéhez: Hogy én egy fonalszálat, vagy egy sarukötőt sem veszek el mindabból, ami a tiéd, hogy ne mondjad: Én gazdagítottam meg Ábrámot.

Zsidó 7,4 Nézzétek meg pedig, mily nagy ez, akinek a zsákmányból tizedet is adott Ábrahám, a pátriárka.

A Zsidó levélben szereplő igevers tisztázza, hogy Ábrahám a zsákmányból adott tizedet Melkhisédeknek: tette mindezt teljesen önkéntesen. Fontosnak tartom még megjegyezni, a sorrendet: először Melkhisédek áldotta meg Ábrahámot, és ezután adott Ábrahám tizedet. Ezzel szemben a törvény alapú tized-megközelítés azt sugallhatja, hogy azért szükséges tizedet adnunk, hogy áldottak legyünk. Gyakran hangoztatott érv az is, hogy a tized egyfajta védelmi pénz, mely által Isten oltalma alá kerül az anyagi életünk. Ezt a megközelítést azonban a fenti igevers is egyértelműen cáfolja: a tized reakció volt, nem volt szükség rá Melkhisédek áldásához. A Malakiás könyvére és a törvényre alapozott tized-megközelítésnél pedig azt kell kiemelni, hogy itt minden esetben – ideértve Jézus a farizeusoknak címzett félmondatát is – a törvény koráról beszélünk. Ekkor világosan meg voltak adva azon törvényi keretek, melyeket be kellett tartani, hogy például az anyagi élet Isten áldása alatt maradjon: lásd az I. rész részletesebb leírását.

Tized az Újszövetségben

Véleményem szerint az Újszövetségben a tizedet a szabadság oldaláról érdemes megközelíteni. Ha valaki az Igét tanulmányozva felbuzdul, hogy tizedet adjon, jól teszi, mint ahogy az is, aki nem ad tizedet, hanem más módon szolgálja Istent. Úgy vélem, mivel minden anyagi javunkat Istentől kaptuk, hiba lenne azt gondolni, hogy a tized beszolgáltatásával le is zárul az anyagi javainkkal való Istennek kedves bánásmód. Szükségesnek tartom kiemelni, hogy senkit sem arra buzdítok, hogy ne adjon: Isten munkájának, szolgáinak anyagi támogatása fontos maradt az Újszövetségben is. Csak erre már nem a tized rendelkezése van érvényben, hanem a hívőkre, Isten Szellemének vezetésére van bízva. Érdemes elolvasni Pál megjegyzését ezzel kapcsolatban:

1Korintus 9,4-14 Nincsen-é arra jogunk, hogy együnk és igyunk? Nincsen-é arra jogunk, hogy keresztyén feleségünket magunkkal hordozzuk, mint a többi apostolok is és az Úrnak atyjafiai és Kéfás? Avagy csak nekem és Barnabásnak nincs-é jogunk, hogy ne dolgozzunk? Kicsoda katonáskodik valaha a maga zsoldján? Kicsoda plántál szőlőt, és nem eszik annak gyümölcséből? Vagy kicsoda legeltet nyájat, és nem eszik a nyájnak tejéből? Vajjon emberi módon beszélem-é ezeket? vagy nem ezeket mondja-é a törvény is? Mert a Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre van-é az Istennek gondja? Avagy nem érettünk mondja-é általában? Mert mi érettünk íratott meg, hogy aki szánt, reménység alatt kell szántania, és aki csépel, az ő reménységében részesnek lennie reménység alatt. Ha mi néktek a lelkieket vetettük, nagy dolog-é, ha mi a ti testi javaitokat aratjuk? Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, mért nem inkább mi? De mi nem éltünk e szabadsággal; hanem mindent eltűrünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangyélioma elé. Nem tudjátok-é, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangyéliomot hirdetik, az evangyéliomból éljenek.

Galata 6,6 Aki pedig az Igére taníttatik, közölje minden javát tanítójával.

1Timóteus 5,18 Mert azt mondja az Írás: A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját; és: Méltó a munkás a maga jutalmára.

A fentiek alapján két szélsőség fordulhat elő: a szolgálók haszonlesésből kizsigerelik a hívőket – például fenyegetőzéssel, lelki és egyéb ráhatással –, a másik esetben pedig a hívők hagyják éhen a szolgálókat, akik sokat forgolódnak az Úr munkájáért. Nyilvánvalóan egyik eset sem helyes. Természetes és igei dolog, hogyha van egy közösség vagy egy szolgáló, ahonnan és akitől áldásokhoz jutok, akkor ez nem marad viszonzatlan. (Természetesen nem csak anyagi jellegű viszonzásról beszélek, de mivel ez az aktuális téma, így ezt emelem ki.) Bizony jó dolog például anyagilag megáldani egy tanítót, szolgálót, akitől tanulok, áldásokat veszek, tanácsot kapok, s ezáltal levenni a válláról a megélhetés terhének egy darabját. Jó dolog anyagilag támogatni egy közösséget, amely Isten munkáját végzi. Ezért is nagyszerű az Újszövetség, hogy szabadságunk van jót tenni, Istennek és mások felé szolgálni, áldást nyújtva, áldást kapva. Így teremtődik meg az az egyensúly, amely nem kényszeren, befolyásolási technikákon, hanem Isten Szellemének vezetésén alapul, és mindenkinek a hasznára válik.