A tékozló fiú

Jézus munkásságának, tanításának egyik leglényegesebb eleme volt, hogy Istent, mint Atyát jelenítse meg. A tékozló fiú példázatából szeretném röviden megmutatni, miért rendkívül fontos ez a látásmód.

Lukács 15, 11 Azután [Jézus] így folytatta: „Egy embernek volt két fia. 12 A fiatalabbik azt mondta az apjának: »Apám, add ki az örökségemet!« Ekkor az apa szétosztotta a vagyonát a két fiú között. 13 Nem sokkal ezután a fiatalabbik minden vagyonát pénzzé tette, és elköltözött egy távoli országba. Ott olyan költekező életmódot folytatott, hogy hamarosan mindenét elpazarolta. 14 Miután már minden pénze elfogyott, éhínség támadt azon a vidéken, és a fiú is nélkülözött. 15 Ezért munkát vállalt egy ottani gazdánál, aki felfogadta, hogy a disznónyáját őrizze. 16 A fiú már annyira éhes volt, hogy még abból is szívesen evett volna, amit a disznók ettek, de senki nem adott neki. 17 Végül belátta, hogy mennyire ostoba volt, és ezt mondta magában: »Apám minden szolgájának bőségesen van mit ennie, én meg itt halok éhen! 18 Azonnal elindulok, visszamegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám, vétkeztem Isten ellen és ellened is. 19 Nem vagyok többé méltó, hogy a fiadnak hívjanak, de legalább hadd álljak be a béreseid közé!« 20 Ezzel a fiú elindult, hogy visszatérjen az apjához. Még messze volt a háztól, amikor az apja meglátta és megsajnálta. Eléje szaladt, a nyakába borult, megölelte és megcsókolta. 21 A fiú pedig ezt mondta: »Apám, vétkeztem Isten ellen és ellened is. Nem vagyok többé méltó, hogy a fiad legyek.« 22 De az apja ezt parancsolta a szolgáknak: »Siessetek, hozzátok ide a legszebb ruhát, és adjátok rá! Húzzatok gyűrűt az ujjára, és sarut a lábára! 23 Azután vágjatok le egy hízott borjút, hogy együtt ünnepeljünk, 24 mert a fiam meghalt, de feltámadt, elveszett, de megtaláltam!« Ezután ünnepelni kezdtek.”

A történetből nyilvánvaló, hogy fiú az életvitelének megfelelően nagy nyomorúságba került, az addigi gazdagságából kiesve elszegényedett, kénytelen volt disznókat legeltetni: ez késztette elgondolkozásra. Úgy is tűnhet, hogy kezdetben csak anyagi megfontolások vezérlik – hiszen ezt említi először – és ezután tervezgeti azt mondani, hogy »Apám, vétkeztem Isten ellen és ellened is. Nem vagyok többé méltó, hogy a fiadnak hívjanak, de legalább hadd álljak be a béreseid közé!«

Vessük ezt össze azzal, ami az apjával való találkozásakor történt: Még messze volt a háztól, amikor az apja meglátta és megsajnálta. Eléje szaladt, a nyakába borult, megölelte és megcsókolta. A fiú pedig ezt mondta: »Apám, vétkeztem Isten ellen és ellened is. Nem vagyok többé méltó, hogy a fiad legyek.« De az apja ezt parancsolta a szolgáknak: »Siessetek, hozzátok ide a legszebb ruhát, és adjátok rá! Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután vágjatok le egy hízott borjút, hogy együtt ünnepeljünk, mert a fiam meghalt, de feltámadt, elveszett, de megtaláltam!«

Két teljesen különböző gondolkozásmódot jelenít meg a történet: a fiúét és a apáét. A fiú, az apjától elszakítva sokáig nyomorban, szolgaságban él, tervez, számol, számít, és ami a legfontosabb, elképzelései alapján szolgai sorsot szán magának a saját édesapja házánál. Nézzük meg ezzel szemben az apa viselkedését: amint meglátja a fiát, megsajnálja, elészalad, nyakába borul, megöleli, megcsókolja, anélkül, hogy a fia előtte bármit is mondana. Úgy gondolom, hogy a fiú ezutáni megvallása – miszerint vétkezett, és nem méltó, hogy többé fiú legyen – sokkal őszintébb szívből jövő, mint amikor csak tervezgetett. Itt már megérintette az atyja szeretete, és ez igazi, teljes megtérésre indította. Az atya reakciója még megindítóbb: egyből visszafogadja a fiát, nem szolgai sorsot szán neki, mint ahogy az az emberi számítgatásból kitelt volna. Ez is megmutatja, milyen hatalmas Isten kegyelme a Hozzá megtérőkkel szemben: teljesen helyreállít, a jóságát mutatja meg, noha a bűneink miatt a haragját is teljes joggal megérdemelnénk.

Emiatt is van az, hogy Jézus Istent, mint Atyát jelenítette meg, és tömegesen jöttek hozzá a bűnösök, változtatták meg az életüket, mert megérintette őket az Atya jósága és szeretete. Keresztényként is érdemes megemlékezni arról, hogy nem cselekedetek alapján igazulunk meg – mint a tékozló fiúhoz hasonlóan hajlamosak vagyunk néha arra gondolni, hogy folyamatosan dolgoznunk kell, érdemeket kell szereznünk, és egyszer talán elég jók leszünk az Atyánál egy kis kegyelemre. Nem is az érdemeink szerint igazulunk meg, hanem egyedül Isten kegyelméből, hit által. Úgy gondolom, jobb is így: Isten munkája ugyanis hibátlan és tökéletes.