Jelen írásomban Isten egységéről, az egy Istenről szeretnék írni. Egy egyszerű illusztrációt használok majd, amely valószínűleg nem tökéletes minden tekintetben, de a mondanivalómhoz mégis irányt mutat, és hasznára szolgálhat az olvasónak.

Az ember egyik alapvető célja és feladata az élete során, hogy megismerje teremtőjét. Isten közvetlen megismerése, ez az alapvető, édeni állapot [1Móz 3,8-10] semmisült meg a bűnbeeséssel, s Jézus ennek a lehetőségét állította helyre, mikor halálakor a Szentek Szentjét elválasztó kárpit kettéhasadt [Márk 15,38], megnyitva az utat Isten közvetlen jelenlétébe. Hasonló a gondolat jelenik meg a [Jer 24,7]-ben található próféciában is.

Jézus azért jött, hogy örök életet adjon azoknak, akiket az Atya neki adott. A főpapi imájában elmondottak szerint:

Jn 17,3 Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust.

Isten valódi megismerése tehát kulcs-, sőt, létfontosságú. Ez azonban korántsem ugyanaz, mintha ismeretünk van Istenről:

Luk 13,23-27 Valaki ezt kérdezte tőle: Uram, kevesen vannak-e, akik üdvözülnek? Ő így felelt nekik: Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, hogy sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. Amikor már felkelt a ház ura, és bezárta az ajtót, megálltok kívül, és zörgetni kezdtek az ajtón, és így szóltok: Uram, nyiss ajtót nekünk! De ő így válaszol nektek: Nem tudom, honnan valók vagytok. Akkor kezditek majd mondani: Előtted ettünk és ittunk, és az utcáinkon tanítottál. Ő pedig ezt mondja nektek: Nem tudom, honnan valók vagytok, távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők! 

Az ebben a példabeszédben található emberek is úgy vélték, ismerik Istent, ám kiderült, hogy ez bizony nem igaz, különben beengedték volna őket.

Ami különösen érdekes és elgondolkodtató, hogy a Szentírásban mindvégig fellelhető az Ige, Isten szava. A teremés Isten szavával kezdődik: Legyen világosság. A próféták Isten szavát közvetítették Izrael felé. Jézus megjegyzései szerint: Akinek van füle hallásra, hallja. Az is meg van írva: A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által. [Róma 10,17]

Az öt érzékszerv közül – látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás – tehát a hallás van kiemelve. Hogyan lehet Istent megismerni? A szaglás és ízlelés nevetséges felvetés, hacsak nem valakinek az ő hasa az istene... :) A tapintás nem vezetett eredményre [ApCsel 17,27], Istent pedig senki nem látta [Ján 1,18]. Marad tehát a hallás.

Alaposan átgondolva egy személy megismerése valóban a hangja, beszéde alapján lehetséges leginkább. A látvány és a többi érzékszerv által megragadható tulajdonság igencsak csalóka: milyen megdöbbenés lenne például egy leányzónak, mikor a daliás, szőke herceg alpári módon nyilvánul meg minden egyes szavával. Azonban tudjuk, hogy a szív bőségéből/túlcsordulásából szól a száj [Luk 6,45], a beszéd tehát a személyiség lényegét, középpontját osztja meg a hallgatóval. A többi tulajdonság is bírhat ugyan némi tartalommal, de az javarészt csupán illúzió és elmúló tünemény.

Ez alapján már érthető, hogy miért olyan jelentős Isten szava és miért épül minden az Igére [Ján 1,1-4]:

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.

Vizsgáljuk meg most azt, mi szükséges egyáltalán a hanghoz. A hangnak három alapvető összetevője, tartalma van:

• a személy, aki a hangot képzi,
• maga a mondanivaló,
• a vivőközeg, amely segítségével a hang eljut a hallgatóhoz.

Ez a három összetevő elválaszthatatlan egymástól: bármelyik szűnik meg, vagy nem áll rendelkezésre, a hang elveszti az eredeti mélységét, lényegét, tartalmát.

A hangot képző személy elengedhetetlen: nélküle egyszerűen nincs hang, nincs mondanivaló. A vívőközeg megléte sem ér semmit önmagában, ha nincs, aki mozgásba hozza. S bár mind a három összetevő szükséges a hanghoz, a hangot adó személy a legfontosabb. Mondanivaló és vivőközeg nélkül is létezik, csak éppen nem megismerhető.

A mondanivaló a hangot adó személy lényegét, esszenciáját fejezi ki, és lehetővé teszi a megismerést. Nem hiába van az megírva Jézusról, hogy ő a testté lett Ige [Jn 1,14]. Minden, amit Istenről tudunk, őbenne lett kijelentve, amikor a Földön járt, maximálisan Isten akaratát cselekedte. Mivel a hang gyakorlatilag magának a személynek a lényegét tartalmazza, Jézus Isten akaratának, kijelentéseinek tökéletes megtestesülése. Így magát Istent láthatták cselekedni, akik Jézus cselekedeteit szemlélték, és magát Istent hallották, akik Jézust hallgatták.

Ugyanúgy elengedhetetlen a vívőközeg a hang megértéséhez. A hang írott formája ugyanis önmagában nem elég. Ha elég lenne, a farizeusok, akik nagy igeismerők voltak, egy emberként ismerték volna fel a Messiást Jézusban. Valójában azonban tanulmányozták az írásokat, de ebből nem ismerték meg Istent, és nem jöttek Jézushoz. [Jn 5,39] A hang lényeges eleme ugyanis a hangsúly, hanglejtés, melyekhez elengedhetetlen a vívőközeg, melyeket az írott forma képtelen hordozni. Emiatt van gyakran annyi félreértés, félremagyarázás az írott üzenetekben: egy leírt mondat gyakran többféleképpen is értelmezhető. Emiatt lehetséges annyi különböző tanítás is ugyanabból az igeszakaszból, mivel leginkább emberi elme szüleményei, és nem valóságos halláséi, amelyet egyedül Isten Szelleme ad és biztosít.

A Személy nélkül (Atya) tehát modanivaló nincs és a vívőközeg céltalan. Mondanivaló, önmaga megosztása (Jézus) nélkül a személy szintén nem ismerhető meg. Vívőközeg (Szent Szellem) nélkül pedig bár felfogható a hang írott formája – a Biblia –, de a személy mégsem megismerhető igazán meg. E három komponens egymástól elválaszthatatlan, tökéletes egységet alkot, és teszi megismerhetővé a hang forrását.

Az Ószövetség ideje alatt Isten az alábbi parancsot adta Izraelnek az oltár építéséről:

2Móz 20,25 Ha pedig kövekből csinálsz nékem oltárt, ne építsd azt faragott kőből: mert amint faragó vasadat rávetetted, megfertőztetted azt.

Jézus szavaiból pedig tudjuk, hogy az oltár nagyon fontos funkcióval bír, szentté teszi az ajándékot:

Máté 23,19 Bolondok és vakok: mert melyik nagyobb, az ajándék-é vagy az oltár, amely szentté teszi az ajándékot?

Isten szigorúan megtiltotta, hogy az oltár építésekor faragott követ használjanak. Pedig az oltár fontos, szentté teszi az ajándékot, így emberi gondolkozással azt gondolhatnánk, hogy akkor biztosan szépnek, jól felépítettnek, faragottnak, díszesnek kell lennie. De nem: Isten parancsa szerint olyan állapotban kellett felhasználni a köveket az oltár építéséhez, ahogyan azok voltak. Nem emberi kézen múlik, múlott tehát, hogy az oltár oltár-e, és betölti-e a funkcióját. S nehogy ennek akár a gyanúja is felmerüljön, ahogyan látjuk, szigorúan tiltott emberi erőfeszítést, alkotást hozzáadni az oltárhoz.

Akárcsak Jézus golgotai keresztáldozatához, mely egyszeri, tökéletes és megismételhetetlen, melyetől ezt mondja a Zsidókhoz írt levél:

Zsid 10,14 Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.

Jézusban Isten üdvözítő akarata jelent meg, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A Jézusban való hit tesz minket Isten előtt igazságosakká, és nem a saját cselekedeteink, érdemeink. Isten kegyelméhez nem lehet és nem is kell plusz emberi erőfeszítés: Jézusra, az ő tökéletes, bevégzett munkájára kell tekintenünk:

Ján 6,28-29 Mondának azért néki [Jézusnak]: Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga, hogy higyjetek abban, akit ő küldött.

Jézus az áldozat a mi bűneinkért, és ő miatta vagyunk megszentelve:

Ésa 53,10 És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz.

Ján 17,17-19 Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te ígéd igazság. Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra. És én ő érettök oda szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban.

Jézus áldozata tehát szentté tesz minket, akárcsak az oltár. Ugyanakkor Jézus azt mondja, hogy amiképpen őt küldte az Atya a világra, ő is úgy küld el minket.

Az oltár szentté teszi az ajándékot, az áldozatot. Ugyanakkor az oltár nem tud mit szentté tenni, ha nincs rajta áldozat és ajándék. Nézzük meg, mit tett Jézus, és mit tanulhatunk mi ebből:

Ef 5,2 És járjatok szeretetben, miképpen a Krisztus is szeretett minket, és adta Önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul.

Ugyanez a gondolat megjelenik máshol is:

1Ján 3,16 Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.

Maga Jézus is erre tanít minket:

Ján 15,12-13 Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.

Egy másik helyen pedig Jézus a földbe vetett gabonamaggal példázza ugyanezt:

Ján 12,24-25 Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt.

Sőt, Jézus ezt sokkal keményebben is megfogalmazza egyszer, mely szerint önmagunk feladása nem opció, hanem Jézus követésének szükséges velejárója:

Luk 9,23-25 Mondja vala pedig mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt. Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall?

Ezek a gondolatok, példázatok mind az Istenért s testvéreinkért való odaszánásra, önfeláldozásra, másoknak való szolgálatra tanítanak. Ezek a szeretet megnyilvánulásai, a két újszövetségi parancsolatunk betöltése:

Luk 10,27 Az pedig felelvén, monda: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat.

Jézus is beszél erről a parancsolatról:

Ján 13,34 Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.

Önmagunk feladása, áldozatul adása a szeretetben nyilvánul meg leginkább. Az életünk során megvan a választási lehetőségünk: Istent vagy a világot szeretjük, a földön, vagy a mennyben gyűjtünk magunknak kincseket, meg akarjuk-e tartani magunk életét, vagy elveszítjük azt atyafiainkért?

1Ján 2,15-17 Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.

Jézus parancsolata Isten és az atyafiaink szeretete. Jézus keresztáldozata lehetővé teszi azt, hogy a benne való hit által Isten előtt igazakká váljunk, mindenféle emberi erőfeszítés nélkül: ez az oltárunk. Jézusra helyezve az életünket, benne bízva, hitben benne gyökerezve, rá épülve szentek, igazságosak vagyunk, leszünk Isten előtt. Jézus munkájára tekintve, parancsolatait megcselekedve, Őt véve példaként, önmagunkat feladva pedig magunkat a megszentelő oltárra helyezzünk, önmagunkat megtagadva, Jézusért élve, Őt és másokat szolgálva, betöltve azt a pályát, amelyre Isten minket szán. Így kerül helyére az áldozat az oltárra, így növekedhetünk a szőlőtőkén, így leszünk Atyánk gyermekei, Krisztus követői, s Istent megjelenítő világosság ebben a világban. Önmagunk feladása félelmetes lépésnek tűnik, tűnhet, de Jézus ígérete világos:

Máté 11,28-30 Jőjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.

Az Istenhez való imádkozáskor őhozzá fordulunk, a szemeinkkel, szívünkkel feltekintünk rá. Hitünkkel őt célozzuk meg, a reménységünket belé vetjük. Ekkor láthatjuk meg igazán, hogy az ember önmagában semmi: egyedül Isten a valami, aki a kérdéseinkre a válaszokat, a problémáinkra megoldásokat ad, s minden olyan dolgot meg tud tenni, amire az ember önmagában képtelen. Az ima ilyen szempontból önmagunk egyfajta kiüresítése: lemondás az emberi erőlködésről, megoldásokról, s elindul a hit, a reménység Istenbe vetése, a gondjaink rá bízása. Így, imában magunkat Istenre utalva látjuk meg egyre jobban azt a világosságot, azt az erőt, azt a kegyelmet, ami nála vár, így nyer a szívünk egyre nagyobb bizalmat, bizonyosságot hitet és reménységet Istenben, így látjuk meg, semmik vagyunk, ellenben Isten bármire képes, mert övé az irgalom, a kegyelem és minden hatalom.

Néhány gondolatot szeretnék fűzni egy fogalomhoz, ez pedig a szinergia.

Jelentése: olyan együtthatás, amikor több elem együttműködéséből nagyobb teljesítmény jön létre, mintha az elemeket egyszerűen összeadnánk. Gyakorlati példát tekintve ez lehet például két kutató, akik önállóan szép sikereket érhetnek el a szakterületükön, de együtt dolgozva, egymás által inspirálva sokkal eredményesebbek lesznek. Másik példa a házasság: a férjnek a társa iránti szeretete és türelme előhozza azokat a rejtett tartalékokat a feleségből, amik maguktól nem biztos, hogy felszínre jutnának. Egy igei példa a szinergiára:

5Móz 32,30a Miképpen kergethetne egy ezeret, és kettő hogyan űzhetne tízezeret...

Ha a fent normális – lineáris – arányosság lenne, akkor a kettő kétezret tudna elűzni, ehelyett ketten tízezret képesek megfutamítani. Ez bizony jobb arány. :) Jelen időnkben, ahol nagyon fontos az együttműködés, az Krisztus Egyháza, melyről Pál az alábbi hasonlattal ír:

1Kor 12,12-18 Mert amiképpen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképpen a Krisztus is. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? Ha az egész test szem, hol a hallás? ha az egész hallás, hol a szaglás? Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, amint akarta.

Fontos kihangsúlyozni, hogy minden egyes testrésznek megvan a maga helye és a maga funkciója. Az emberi szervek önmagukban életképtelenek, azonban a testben annak működését segítik: ráadásul a többi szervvel szorosan együttműködve. Önmagában emiatt is hiábavaló mindenféle irigység és versengés az egyházban, akár a felekezetek, akár a személyek között. Egyik tag sem feljebbvaló a másiknál, mégha dicsőségesebbnek látszik is. Látható, hogy a tagok együttműködve a testet építik, így közvetlenül vagy közvetve, de egymást segítik, és együtt többre képesek, mint önállóan: ez a szinergia.

1Kor 13,9 Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás.

 Véleményem szerint, hasonló elv érvényes az egyházra és az egyes tagokra az ismeret területén is. Mindenkinek bizonyos látás és kijelentés adatott, de fontos tudni, hogy mindezek rész szerintiek. Nem hiába mondja az apostol egy helyen, hogy mindenkinek van zsoltára, dícsérete, kijelentése, melyekkel szolgáljunk egymás felé egymás épülésére: a rész szerint való ismeretek egymást kiegészítik, teljesebbé teszik.

Megnézve az apostoli leveleket: János a szeretetről ír sok helyen, Pál a hitből való megigazulást taglalja, Jakab pedig a hit cselekedeteit. Ezeket a leveleket önállóan szemlélve számos látszólagos ellentmondásra juthatunk, de ha beleillesztjük őket Isten kijelentésébe és akaratába, akkor látható, hogy nemhogy egymásnak ellentmondanak, hanem egymást tökéletesen kiegészítik, egy-egy részterületre világítva rá.

A test felépítését szemlélve, a szinergia elvét megértve talán közelebb kerülünk ahhoz, hogy egymásban ne riválist, hanem partnert lássunk. Így valószínűleg könnyebben tudjuk majd egymást szeretni, és a világ egyszer csak nem a keresztények közötti örökös rivalizálást, ellenségeskedést, hanem a szeretetet fogja észrevenni...

Jézus munkásságának, tanításának egyik leglényegesebb eleme volt, hogy Istent, mint Atyát jelenítse meg. A tékozló fiú példázatából szeretném röviden megmutatni, miért rendkívül fontos ez a látásmód.

Lukács 15, 11 Azután [Jézus] így folytatta: „Egy embernek volt két fia. 12 A fiatalabbik azt mondta az apjának: »Apám, add ki az örökségemet!« Ekkor az apa szétosztotta a vagyonát a két fiú között. 13 Nem sokkal ezután a fiatalabbik minden vagyonát pénzzé tette, és elköltözött egy távoli országba. Ott olyan költekező életmódot folytatott, hogy hamarosan mindenét elpazarolta. 14 Miután már minden pénze elfogyott, éhínség támadt azon a vidéken, és a fiú is nélkülözött. 15 Ezért munkát vállalt egy ottani gazdánál, aki felfogadta, hogy a disznónyáját őrizze. 16 A fiú már annyira éhes volt, hogy még abból is szívesen evett volna, amit a disznók ettek, de senki nem adott neki. 17 Végül belátta, hogy mennyire ostoba volt, és ezt mondta magában: »Apám minden szolgájának bőségesen van mit ennie, én meg itt halok éhen! 18 Azonnal elindulok, visszamegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám, vétkeztem Isten ellen és ellened is. 19 Nem vagyok többé méltó, hogy a fiadnak hívjanak, de legalább hadd álljak be a béreseid közé!« 20 Ezzel a fiú elindult, hogy visszatérjen az apjához. Még messze volt a háztól, amikor az apja meglátta és megsajnálta. Eléje szaladt, a nyakába borult, megölelte és megcsókolta. 21 A fiú pedig ezt mondta: »Apám, vétkeztem Isten ellen és ellened is. Nem vagyok többé méltó, hogy a fiad legyek.« 22 De az apja ezt parancsolta a szolgáknak: »Siessetek, hozzátok ide a legszebb ruhát, és adjátok rá! Húzzatok gyűrűt az ujjára, és sarut a lábára! 23 Azután vágjatok le egy hízott borjút, hogy együtt ünnepeljünk, 24 mert a fiam meghalt, de feltámadt, elveszett, de megtaláltam!« Ezután ünnepelni kezdtek.”

A történetből nyilvánvaló, hogy fiú az életvitelének megfelelően nagy nyomorúságba került, az addigi gazdagságából kiesve elszegényedett, kénytelen volt disznókat legeltetni: ez késztette elgondolkozásra. Úgy is tűnhet, hogy kezdetben csak anyagi megfontolások vezérlik – hiszen ezt említi először – és ezután tervezgeti azt mondani, hogy »Apám, vétkeztem Isten ellen és ellened is. Nem vagyok többé méltó, hogy a fiadnak hívjanak, de legalább hadd álljak be a béreseid közé!«

Vessük ezt össze azzal, ami az apjával való találkozásakor történt: Még messze volt a háztól, amikor az apja meglátta és megsajnálta. Eléje szaladt, a nyakába borult, megölelte és megcsókolta. A fiú pedig ezt mondta: »Apám, vétkeztem Isten ellen és ellened is. Nem vagyok többé méltó, hogy a fiad legyek.« De az apja ezt parancsolta a szolgáknak: »Siessetek, hozzátok ide a legszebb ruhát, és adjátok rá! Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután vágjatok le egy hízott borjút, hogy együtt ünnepeljünk, mert a fiam meghalt, de feltámadt, elveszett, de megtaláltam!«

Két teljesen különböző gondolkozásmódot jelenít meg a történet: a fiúét és a apáét. A fiú, az apjától elszakítva sokáig nyomorban, szolgaságban él, tervez, számol, számít, és ami a legfontosabb, elképzelései alapján szolgai sorsot szán magának a saját édesapja házánál. Nézzük meg ezzel szemben az apa viselkedését: amint meglátja a fiát, megsajnálja, elészalad, nyakába borul, megöleli, megcsókolja, anélkül, hogy a fia előtte bármit is mondana. Úgy gondolom, hogy a fiú ezutáni megvallása – miszerint vétkezett, és nem méltó, hogy többé fiú legyen – sokkal őszintébb szívből jövő, mint amikor csak tervezgetett. Itt már megérintette az atyja szeretete, és ez igazi, teljes megtérésre indította. Az atya reakciója még megindítóbb: egyből visszafogadja a fiát, nem szolgai sorsot szán neki, mint ahogy az az emberi számítgatásból kitelt volna. Ez is megmutatja, milyen hatalmas Isten kegyelme a Hozzá megtérőkkel szemben: teljesen helyreállít, a jóságát mutatja meg, noha a bűneink miatt a haragját is teljes joggal megérdemelnénk.

Emiatt is van az, hogy Jézus Istent, mint Atyát jelenítette meg, és tömegesen jöttek hozzá a bűnösök, változtatták meg az életüket, mert megérintette őket az Atya jósága és szeretete. Keresztényként is érdemes megemlékezni arról, hogy nem cselekedetek alapján igazulunk meg – mint a tékozló fiúhoz hasonlóan hajlamosak vagyunk néha arra gondolni, hogy folyamatosan dolgoznunk kell, érdemeket kell szereznünk, és egyszer talán elég jók leszünk az Atyánál egy kis kegyelemre. Nem is az érdemeink szerint igazulunk meg, hanem egyedül Isten kegyelméből, hit által. Úgy gondolom, jobb is így: Isten munkája ugyanis hibátlan és tökéletes.

Mielőtt részletesen belefognék a témám tárgyalásába, egy egyszerű mozdulatsor elpróbálására szeretném megkérni az olvasót. Tekintsünk a földre, vegyük alaposan szemügyre. Majd emeljük fel a fejünket, keressünk egy magasabban fekvő pontot a szobában – a sarok például tökéletes ilyen célra –, és tekintsünk erre. Néhányszor érdemes ezt elismételni, mivel a keresztény életben is fontos, alapvető mozdulat a feltekintés.

János 3, 14-17 És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.

Jézus itt az alábbi történetben szereplő érckígyóra hivatkozik:

4Móz 21, 4-9 És elindulának a Hór hegyétől a veres tengerhez vivő úton, hogy megkerüljék Edom földét. És a népnek lelke megkeseredék útközben. És szóla a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Égyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt útálja a mi lelkünk. Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardosák a népet, és sokan meghalának Izráel népéből. Akkor méne a nép Mózeshez, és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened; imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért. És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon. Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada.

Izrael népére Isten tüzes kígyókat bocsátott, melyek mardosták az embereket, és sokan meghaltak emiatt. A nép Mózest kérte arra, hogy imádkozzon az Istenhez, hogy vigye el tőlük a kígyókat. Isten válaszul nem a kígyókat vitte el, hanem egy érckígyó póznára tűzését rendelte el: aki erre tekintett, az életben maradt, nem ártott neki a kígyómarás. Jézus ezzel veti össze az Ő eljövetelének célját. Az emberiséget folyamatosan mardossák a kígyók, bűneik terhelik őket, a halál mindenki számára kikerülhetetlen. Istennel járó keresztényként is előfordul a támadások elszenvedése, a lázadás, a bűnökben való elesés. Fantasztikus az, hogy Isten megoldást adott erre a kilátástalan helyzetre: a Názáreti Jézus keresztáldozatát!

Izrael népéből akárkit megmart a kígyó, kettő választási lehetősége volt: a szenvedésére figyel, elfogadja a halált, vagy feltekint az érckígyóra, és életben marad. Egyetlen mozdulat a különbség: a feltekintés. Aki feltekintett az Isten által rendelt megoldásra, kivétel nélkül életben maradt! Isten szeretetének megnyilvánulása, hogy a saját egyszülöttjét adta áldozatul azért, hogy aki feltekint rá, az életben maradjon, sőt, örök életet nyerjen Isten kegyelméből. Nem szükséges hozzá semmi különleges, vagy hatalmas emberi teljesítmény. Egy dolgot kell mindössze megtenni: feltekinteni a Názáreti Jézus keresztáldozatára, akármilyen nehézségek, körülmények között is vagyunk.

János 6, 29 Istennek munkája az, felelte nekik Jézus, hogy higgyetek abban, akit Ő elküldött. (Csia fordítás)

Itt is kiválóan látható, hogy Isten munkája egyetlen dolgon alapszik: a Jézus Krisztusba vetett hiten. Ehhez szorosan kapcsolódik Krisztus keresztáldozata. Pál apostol Korintusban prédikálva is ezt hirdette:

1Kor 2, 1-2 Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcseséggel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről.

1Kor 1, 18.23-24 Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje. [...] Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; ámde magoknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust, Istennek hatalmát és Istennek bölcseségét.

Jézus minden bűnünket, átkunkat felvitte a keresztre, eltörölve azokat. Keresztáldozata egyszeri és tökéletes: ugyanolyan érvényes ma is, mint 2000 éve volt. Üzenete éppoly aktuális ma, mint régen. A Krisztus keresztjére való feltekintés ma is megszabadít a haláltól, a bűnöktől, az átkoktól és gyógyulást ad.

1Pét 2, 24 Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: akinek sebeivel gyógyultatok meg.

A mindennapok során hibázunk, megsérülünk, vétkezünk. De soha ne süllyedjünk bele a gondokba, az önmarcangolásba, a szégyenbe: válasszuk a keresztre való tekintést! Ez azonnal meggyógyít, szabaddá tesz és életet ad. Néha egy-egy pillanatig érdemes elképzelni, hogy 2000 évvel ezelőtt ott állunk a Golgotánál, és előttünk a kereszt. Ott van rajta minden bűnünk, problémánk, vétkünk. Egyetlen mozdulat és szabadokká válunk: tekintsünk fel rá, és higgyünk a Názáreti Jézus által elvégzett tökéletes munkában!

Az Ige, amiről néhány gondolatot írni szeretnék, az alábbi:

János 14, 13-14 És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőít-tessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.

Ezt hosszú ideig párhuzamba állítottam az alábbi verssel:

János 15, 16b [...] Hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek.

Természetesen azonnal arra gondoltam, hogy ha imában kérek bármit – például a magam részére –, akkor az teljesülni fog, hiszen itt szerepel rá az ígéret. Aztán egy hosszabb időszak elteltével kezdtem ráeszmélni, hogy a tévtanítások/téves látások egyik melegágya bizony a szövegkörnyezetükből kiragadott, önkényesen értelmezett igék. Ezek célja általában sokkal inkább valaki mondandójának alátámasztása, semmint Isten akaratának a valóságos megértése. Vizsgáljuk meg tehát az első verset a szövegkörnyezetében:

Ján 14, 11-14 Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van; ha pedig nem, magokért a cselekedetekért higyjetek nékem. Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek. És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.

Jézus először a Földön végzett cselekedeteire utal, melyek egyértelműen bizonyságott tettek arról, hogy Ő Isten Fia, s Istennek szereztek dicsőséget:

Ján 17, 4 Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt.

Ezután mondja, hogy aki benne hisz, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, melyeket Ő, sőt, még nagyobbakat is azoknál. S hogy miért lehetséges ez? Egyrészt mivel Jézus az Atyához megy, másrészt pedig:

Ján 14, 13-14 És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.

Ha kérjük valamire, Jézus maga cselekszi meg: nem a mi erőnk, nem a szentségünk, nem a mély teológiai tudásunk, nem a kiválóságunk miatt történik meg a csoda, hanem mert maga Jézus fog cselekedni! Van egy másik nagyon fontos momentum a fenti gondolathoz, vizsgáljuk meg az Igét még egyszer, ezúttal más kiemeléssel:

Ján 14, 13-14 És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.

Ahogyan már említettem, Jézus célja a Földön az volt, hogy az Atyának dicsőséget szerezzen, s ezért az Atya Őt is megdicsőítette. Jézus tehát az Atya jobbján van: ebben az időszakban a benne hívők feladata az, hogy dicsőséget szerezzenek az Atyának, sok gyümölcsöt teremjenek – lásd a János Evangélium 15. fejezetét. Emiatt cselekszi meg Jézus azt a csodát, amire kérjük: azért, hogy megdicsőítessen az Atya a Fiúban.

Fontos tehát megjegyezni, hogy nem ember, nem adott felekezet megdicsőülése a cél, nem annak bizonygatása, hogy a mi felekezetünkben micsoda erő van, hiszen itt milyen hatalmas csoda történt! Nem a szentségünk, jámborságunk az, amely miatt a csoda megfog történni! Hanem az, hogy tiszta szívből segítségül hívjuk Jézus nevét, hogy cselekedjen csodát, s így az Atya megdicsőüljön a Fiúban: folytatódjon a fantasztikus munka, melyet Jézus elkezdett, s az emberek Istennek adjanak dicsőséget!

Zárásul szerepeljen itt az Apostolok Cselekedeteiben jegyzett első csoda: érdemes összevetni a fent írtakkal, s elmélkedni Jézus ígéretén.

ApCsel 3, 1-13 Péter és János pedig együtt mennek vala fel a templomba az imádkozásnak órájára, kilencre. És hoznak vala egy embert, ki az ő anyjának méhétől fogva sánta vala, kit minden nap le szoktak tenni a templom kapujánál, melyet Ékesnek neveznek, hogy kérjen alamizsnát azoktól, akik bemennek a templomba. Ez mikor látta, hogy Péter és János a templomba akarnak bemenni, kére ő tőlük alamizsnát. Péter pedig mikor szemeit reá vetette Jánossal egyben, monda: Nézz mi reánk! Az annakokáért figyelmez vala reájok, remélvén, hogy valamit kap tőlük. Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem amim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj! És őt jobbkezénél fogva felemelé, és azonnal megerősödének az ő lábai és bokái. És felszökvén, megálla és jár vala és beméne ő velök a templomba, járkálva és szökdelve és dícsérve az Istent. És látá őt az egész nép, hogy jár és dícséri az Istent: És megismerék őt, hogy ő volt az, aki alamizsnáért ült a templomnak Ékeskapujában; és megtelének csodálkozással és azon való álmélkodással, ami történt vala ő vele. Mikor pedig ragaszkodék Péterhez és Jánoshoz az a sánta, aki meggyógyult, az egész nép álmélkodva összefuta ő hozzájok a tornácba, mely Salamonénak neveztetik. Mikor pedig ezt látta Péter, monda a népnek: Izráel férfiai, mit csodálkoztok ezen, vagy mit néztek mi reánk, mintha tulajdon erőnkkel vagy jámborságunkkal míveltük volna azt, hogy az járjon? Az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, a mi atyáinknak Istene megdicsőítette az ő Fiát, Jézust, kit ti elárulátok, és megtagadátok Pilátus előtt, noha ő úgy ítélt, hogy elbocsátja.

Mielőtt a bejegyzésembe belefognék, fontosnak tartom leírni, hogy mi volt az az alapvető motiváció, mely írásra sarkallt. Az célom nem az, hogy konkrét felekezeteket, vagy személyeket támadjak, és nem is az, hogy bárki ezt az írást önigazolásra használja fel másokkal szemben. Az motivált, hogy rámutassak: milyen fontos az evangélium egyszerűségénél, és tiszta üzeneténél megmaradni, sem el nem véve abból, sem semmit hozzá nem téve. Ne feledjük, mit mondott Pál a Galatáknak:

Galata 1, 6-9 Csodálkozom, hogy Attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangyéliomra hajlotok. Holott nincs más; de némelyek zavarnak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangyéliomát. De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, amit néktek hirdettünk, legyen átok. Amint előbb mondottuk, most is ismét mondom: Ha valaki néktek hirdet valamit azon kívül, amit elfogadtatok, átok legyen.

Tanítások vizsgálata, igeértelmezés

Nagyon fontos meglátni, hogy Isten igéjéhez mind a hozzátevés, mind az elvétel igen veszélyes és tilos. Ugyanez érvényes az evangélium üzenetére is: akármennyire is jól hangozhat egy-egy üzenet, és legyen akár emberi fülnek igen kedves, ha hozzátesz az Evangélium eredeti üzenetéhez, átkot jelent. Van olyan prédikáció, ami más Jézust, más evangéliumot prédikál:

2Korintus 11, 3-4 Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől. Mert hogyha az, aki jő, más Jézust prédikál, akit nem prédikáltunk, vagy más lelket vesztek, amit nem vettetek, vagy más evangyéliomot, amit be nem fogadtatok, szépen eltűrnétek.

Az sem jelent semmit, ha igeileg alátámasztottnak tűnik egy-egy új tanítás. Már az apostolok korában megjelentek olyan személyek, akik csűrték-csavarták az igét:

2Péter 3, 15-16 És a mi Urunknak hosszútűrését idvességnek tartsátok; amiképpen a mi szeretett atyánkfia Pál is írt néktek a néki adott bölcsesség szerint. Szinte minden levelében is, amikor ezekről beszél azokban; amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a magok vesztére.

Sokkal veszélyesebb az, mikor valamilyen ferdeség, ferde tanítás igei ruhába van öltöztetve, mint az, amikor a hamisság nyilvánvaló. Alapvető példa erre Éva esete az Édenkertben, mikor is a Sátán ferdítve idézte Isten parancsát, s ugyanezt tette Jézus megkísértésekor. Szinte bármilyen elferdült tanítás alátámasztható megfelelően kiragadott igékkel. Emiatt nagyon fontos az Ige értelmezésénél a szövegkörnyezetet is figyelembe venni: mi a szövegkörnyezet, mi annak a mondanója, kinek szól az üzenet? Adott tanításnak ugyanis nem egyes kiragadott igékkel, hanem a Biblia mondanivalójával, az evangélium üzenetével is összhangban szükséges lennie.

Az evangélium egyenessége

A rövid kitérő után ismét szeretném kihangsúlyozni, hogy a célom rámutatni: a hirdetett evangélium, a tanítások Krisztusra kell, hogy mutassanak, vezessenek. Az evangélium egyszerű, egyenes üzenete az, melyet kaptunk: ebben van Isten bölcsessége. A keresztről való beszéd Istennek az ereje nekünk, akik megtartatunk. Nem szabad ezt a tiszta üzenetet más tanításokkal, mesékkel hígítani, mert akkor elveszti az erejét: kis kovász az egész tésztát megkeleszti.

1Timóteus 4, 6-7a Ezeket ha eleikbe adod az atyafiaknak, Krisztus Jézusnak jó szolgája leszel, táplálkozván a hitnek és jó tudománynak beszédeivel, amelyet követtél; A szentségtelen és vénasszonyos meséket pedig eltávoztasd.

Róma 16, 17-18 Kérlek pedig titeket atyámfiai, vigyázzatok azokra, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak a tudomány körül, melyet tanultatok; és azoktól hajoljatok el. Mert az ilyenek a mi Urunk Jézus Krisztusnak nem szolgálnak, hanem az ő hasuknak; és nyájas beszéddel, meg hizelkedéssel megcsalják az ártatlanoknak szívét.

Céltévesztés és más veszélyek

Ebben az alfejezetben szeretnék néhány olyan jelenséget bemutatni, melyek sajnos terjednek az egyházban. Az egyes esetlegesen említett tanításokról igyekszek kevés szót szólni – ennek az írásnak nem ez a célja –, inkább arra szeretnék rámutatni, hogy milyen veszélyekkel járnak, milyen eredményeket hozott, hozhat az evangélium tiszta üzenetének háttérbe szorulása, ezen tanítások, hozzáállások megerősödése, túlhangsúlyozása.

Én-központú kereszténység

Az egyik jelenség az én-központú kereszténység megjelenése az egyházban. Elhomályosul például Jézus személye, Isten nagysága, és az ÉN jelenik meg a középpontban. Köszönhetően például a bővölködés vagy gyógyulás evangéliumának, annak a hozzáállásnak, hogy jogom van ehhez és ahhoz: ezek a jogok kerülnek előtérbe, és ezeket próbálom meg mindenképpen elérni. A szemeim előtt már nem Jézus kereszten végzett munkája van, hanem az áldás, melyet meg szeretnék szerezni. A kereszténység öncélúvá válik: nem mások vagy Isten szolgálatán lesz a hangsúly, hanem az én áldásaimon, az én magasabb szintű szellemi életemen, az én eredményeimen, az én jókedvemen, és a sor folytatható...

Anyagi javak, bővölködés

Szorosan kapcsolódik az én-központú kereszténységhez az anyagi javak szerepének túlhangsúlyozása, az anyagi áldások keresése, hajszolása. Pedig Jézus tanítása egyszerű és világos erről a kérdésről:

Máté 6, 24-33 Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak. Azért azt mondom néktek: Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet hogynem az eledel, és a test hogynem az öltözet? Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál? Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal? Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a mezőnek füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.

Jakabnak van egy fontos megállapítása levelében. A szegényebb sorsú hívők esetén nem az anyagi gazdagságot, bővölködést emeli ki, hanem:

Jakab 2, 5 Halljátok meg szeretett atyámfiai, avagy nem az Isten választotta-é ki e világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben, és örökösei az országnak, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik?

Fontos a helyes értékrend: a szellemi javakban, Istenben való gazdagság értéke felbecsülhetetlen, ellenben az elmúló, földi javakkal, melyekre – ha Isten országát és az Ő igazságát keressük elsősorban – világos ígéretünk van.

Számok, mennyiségek és tömegtermelés

Ez is valamelyest összefügg mind az én-központú kereszténységgel, mind az anyagi javakkal. Sajnos egyre jellemzőbb az anyagi javak, a gyülekezet vagyona, létszáma mint értékmérő. Az Újszövetségben sehol sem találunk arra igei példát, hogy a világ előtt egy gyülekezet létszáma, vagyona, ingatlanai lettek volna bizonyságok Isten mellett. (Ezek véleményem szerint legfeljebb azt mutathatják meg, hogy milyen jó üzlet van a kereszténységben, milyen könnyű a keresztényeken nyerészkedni, őket befolyásolni.) Jézus sehol sem mondja, hogy az ingatlanokról, anyagi áldásunkról ismerik meg közöttünk Istent: dinamikus anyagi fejlődést, hatalmas ingatlanokat tudnak világi cégek is produkálni. Ellenben:

János 13, 34-35 Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.

Az egymás iránti szeretettel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy ehhez elengedhetetlen a szorosabb emberi kapcsolatok kialakulása. Nem gondolnám, hogy a szeretet az istentiszteleten való egymás mellett ülést, esetleges köszöntést, felületes társalgást jelenti, hanem mélyebb, tartalmas kapcsolatokat, érzékennyé, figyelmessé téve minket egymás problémáira, nehézségeire, egymás megsegítésére. Nagyon fontos erre törekedni, különben pontosan a keresztények ismertetőjele, a szeretet nem tud kiformálódni bennünk, az emberi kapcsolatainkban. Nem kellenek tömegek ahhoz, hogy Jézus jelen legyen közöttünk:

Máté 18, 20 Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.

Az igazi értékek

Sokan szeretnének, szeretnénk nagy dolgokat tenni, tanítónak lenni, magas egyházi tisztséget betölteni – ami önmagában nem rossz vágyakozás. Pál is azt mondja, hogy aki püspökséget kíván, az jó dolgot kíván. Ugyanakkor ezek mellett fontos megemlékezni olyan értékes cselekedetekről, és ezeket is hangsúlyozni, melyek első ránézésre talán nem tűnnek olyan hatalmas tettnek, Isten előtt mégis rendkívül kedvesek. Néhány ilyen példa az Igéből:

Máté 10, 42 És aki inni ád egynek e kicsinyek közül, csak egy pohár hideg vizet tanítvány nevében, bizony mondom néktek, el nem vesztheti jutalmát.

Máté 25, 34-36 Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.

Jakab 1, 27 Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.

Tanítások, tanítók, csodák vizsgálata

Csodákra vágyunk, de nem szabadna ennek a várakozásnak arra vezetnie, hogy amint felmerül, hogy valahol csodák történnek, egyből oda rohanjanak a hívők, és akármilyen természetfelettinek tűnik valami, azt kritikátlanul elfogadják.

Lukács 17, 20-23 Megkérdeztetvén pedig a farizeusoktól, mikor jő el az Isten országa, felele nékik és monda: Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van. Monda pedig a tanítványoknak: Eljő az idő, mikor kívántok látni egyet az ember Fiának napjai közül, és nem láttok. És mondják majd néktek: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; de ne menjetek el, és ne kövessétek: Mert miként a felvillanó villámlás az ég aljától az ég aljáig fénylik; úgy lesz az embernek Fia is az ő napján

Az Ige felszólít arra, hogy mindent vizsgáljunk, próbáljunk meg. Jézus a Jelenések Könyvében az efézusi gyülekezetnél kiemeli, hogy megpróbálták azokat, akik apostoloknak mondták magukat, és hazugnak találták őket. A béreabeliekről pedig megemlíti Lukács, hogy megvizsgálták az írásokat, egyezik-e velük Pálék tanítása.

Jelenések 2, 2 Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és megkísértetted azokat, akik apostoloknak mondják magokat, holott nem azok, és hazugoknak találtad őket;

ApCsel 17, 11 Ezek pedig nemesb lelkűek valának a Thessalonikabelieknél, úgymint kik bevevék az ígét teljes készséggel, naponként tudakozva az írásokat, ha úgy vannak-é ezek.

Akármilyen kellemesen is hangzik egy-egy tanítás a fülnek, rendkívül fontos megvizsgálni az igei alapjait, ahogyan azt a bevezetésben is említettem: egyezik-e Jézus tanításával, az evangélium egyenességével, üzenetével, vagy netán meséről, kitalációról, költött meséről, igazolhatatlan hozzáfűzésről, belemagyarázásról van-e szó.

Fontosnak tartom az ilyen emberek, szolgálók személyesebb életének megvizsgálását: az egyén életének, családjának jó kormányzása, Isten Szellemének gyümölcsei teszik hitelessé azt, amit mond. Ezek vizsgálata azonban valamilyen szintű személyes ismeretség nélkül csaknem lehetetlen. Könnyű egy elérhetetlen vezetőről a bölcs vezér képét festeni, akit a tömegek örömmel követnek. Ellenben: Jézus megmutatta, hol lakik. Páléknak gondjuk volt a tisztességre mindenki előtt. A püspököktől elvárás volt, hogy családjukat jól igazgassák. A pásztor példányképe a nyájnak. A hallgatóiknak tehát lehetőségük van betekinteni az életükbe. (Személyes életemben igen örömteli tapasztalat volt, mikor egy pásztorral a mindennapjai között is volt lehetőségem megismerkedni, látni a családját, az életvitelét, s ilyen módon tanulni tőle. Az élete hitelessé tette számomra ezt a pásztort.)

A csodák vizsgálatára szintén nagy hangsúlyt kell fektetni. Jézus csodái egyértelműek, nyilvánvalóak voltak, és ami szintén nagyon fontos: Istent hivatottak dicsőíteni – nem embert, vagy felekezetet –, arra motiválták az embereket, hogy Őrá tekintsenek.

Múltbéli példák is tökéletesen illusztrálják, hogy milyen következményekkel jár a vizsgálat elhanyagolása, elhagyása, a látványra való tekintés. Igei vizsgálat esetén például a Peter Popoff-féle embereket régen le kellett volna leplezni. Csaknem szégyen, hogy az egyház helyett egy szkeptikus tette ezt meg. Szintén jó példa Marjoe Gortner esete. A közelmúltban Todd Bentley lakeland-i tevékenysége kavart nagy port. Számtalan csodát jelentettek be, melyek az ő alkalmain történtek, mire jóindulatú emberek kérték, hogy mutassanak be néhányat: egyet sem tudtak igazolni...

Összefoglalás

Célom ezzel az írással az volt, hogy rámutassak: milyen fontos az eredeti, egyenes evangéliumnál megmaradni, az igazi, szellemi értékeket szem előtt tartani, mindent megvizsgálni, és a jót megtartani. Jézus Krisztus keresztáldozata egyszeri tökéletes áldozat. Amennyiben Benne hiszünk, Őt követjük, nincs szükségünk semmi másra: Isten benne mindent nekünk adott! Olyan fantasztikus üzenet az evangélium: ne hagyjuk, hogy eltérítsenek, elértéktelenítsék, elvonják a figyelmünket ettől!

Mielőtt belefognék a tizedről szóló írásom második részébe, fontosnak tartom megjegyezni, hogy az – esetleges – látszattal ellentétben egyáltalán nem vagyok Isten munkájának anyagi támogatása ellen, legyen az adomány, tized, vagy bármilyen jellegű érték. Az elmúlt időszakban ugyanakkor sajnos többször belefutottam olyan szituációkba, tanításokba, mikor a hívőket környezetükből kiragadott igékkel, azokat bunkósbotként használva próbálták rábírni a tized fizetésére. S ha ez nem lett volna elég, motivációként néha a klasszikus "Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem..." kezdetű igeverset alkalmazva. Felháborodásomat az ilyen tanítói hozzáállás okozza, illetve az a kár, amit az ilyen, átokkal való fenyegetés képes okozni egy fiatal hívőben. Az első részben található érveléssel azt szerettem volna megmutatni, hogy az Újszövetség alapján nem igazolható az ószövetségi mintára történő tizedfizetés – különösen nem olyan jelentőséggel, mint ahogyan azt sokszor beállítják –, az átok emlegetése a Malakiás könyvére hivatkozva pedig teljesen alaptalan. Ebben a részben célom Ábrahám példája alapján, illetve az Újszövetség szemszögéből megvizsgálni a kérdést.

Ábrahám tizede

1Mózes 24,18-23 Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala. És megáldá őt, és monda: Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. Áldott a Magasságos Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet. És tizedet ada néki mindenből. És monda Sodoma királya Ábrámnak: Add nékem a népet, a jószágot pedig vedd magadnak. És monda Ábrám Sodoma királyának: Felemeltem az én kezemet az Úrhoz, a Magasságos Istenhez, ég és föld teremtőjéhez: Hogy én egy fonalszálat, vagy egy sarukötőt sem veszek el mindabból, ami a tiéd, hogy ne mondjad: Én gazdagítottam meg Ábrámot.

Zsidó 7,4 Nézzétek meg pedig, mily nagy ez, akinek a zsákmányból tizedet is adott Ábrahám, a pátriárka.

A Zsidó levélben szereplő igevers tisztázza, hogy Ábrahám a zsákmányból adott tizedet Melkhisédeknek: tette mindezt teljesen önkéntesen. Fontosnak tartom még megjegyezni, a sorrendet: először Melkhisédek áldotta meg Ábrahámot, és ezután adott Ábrahám tizedet. Ezzel szemben a törvény alapú tized-megközelítés azt sugallhatja, hogy azért szükséges tizedet adnunk, hogy áldottak legyünk. Gyakran hangoztatott érv az is, hogy a tized egyfajta védelmi pénz, mely által Isten oltalma alá kerül az anyagi életünk. Ezt a megközelítést azonban a fenti igevers is egyértelműen cáfolja: a tized reakció volt, nem volt szükség rá Melkhisédek áldásához. A Malakiás könyvére és a törvényre alapozott tized-megközelítésnél pedig azt kell kiemelni, hogy itt minden esetben – ideértve Jézus a farizeusoknak címzett félmondatát is – a törvény koráról beszélünk. Ekkor világosan meg voltak adva azon törvényi keretek, melyeket be kellett tartani, hogy például az anyagi élet Isten áldása alatt maradjon: lásd az I. rész részletesebb leírását.

Tized az Újszövetségben

Véleményem szerint az Újszövetségben a tizedet a szabadság oldaláról érdemes megközelíteni. Ha valaki az Igét tanulmányozva felbuzdul, hogy tizedet adjon, jól teszi, mint ahogy az is, aki nem ad tizedet, hanem más módon szolgálja Istent. Úgy vélem, mivel minden anyagi javunkat Istentől kaptuk, hiba lenne azt gondolni, hogy a tized beszolgáltatásával le is zárul az anyagi javainkkal való Istennek kedves bánásmód. Szükségesnek tartom kiemelni, hogy senkit sem arra buzdítok, hogy ne adjon: Isten munkájának, szolgáinak anyagi támogatása fontos maradt az Újszövetségben is. Csak erre már nem a tized rendelkezése van érvényben, hanem a hívőkre, Isten Szellemének vezetésére van bízva. Érdemes elolvasni Pál megjegyzését ezzel kapcsolatban:

1Korintus 9,4-14 Nincsen-é arra jogunk, hogy együnk és igyunk? Nincsen-é arra jogunk, hogy keresztyén feleségünket magunkkal hordozzuk, mint a többi apostolok is és az Úrnak atyjafiai és Kéfás? Avagy csak nekem és Barnabásnak nincs-é jogunk, hogy ne dolgozzunk? Kicsoda katonáskodik valaha a maga zsoldján? Kicsoda plántál szőlőt, és nem eszik annak gyümölcséből? Vagy kicsoda legeltet nyájat, és nem eszik a nyájnak tejéből? Vajjon emberi módon beszélem-é ezeket? vagy nem ezeket mondja-é a törvény is? Mert a Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre van-é az Istennek gondja? Avagy nem érettünk mondja-é általában? Mert mi érettünk íratott meg, hogy aki szánt, reménység alatt kell szántania, és aki csépel, az ő reménységében részesnek lennie reménység alatt. Ha mi néktek a lelkieket vetettük, nagy dolog-é, ha mi a ti testi javaitokat aratjuk? Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, mért nem inkább mi? De mi nem éltünk e szabadsággal; hanem mindent eltűrünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangyélioma elé. Nem tudjátok-é, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangyéliomot hirdetik, az evangyéliomból éljenek.

Galata 6,6 Aki pedig az Igére taníttatik, közölje minden javát tanítójával.

1Timóteus 5,18 Mert azt mondja az Írás: A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját; és: Méltó a munkás a maga jutalmára.

A fentiek alapján két szélsőség fordulhat elő: a szolgálók haszonlesésből kizsigerelik a hívőket – például fenyegetőzéssel, lelki és egyéb ráhatással –, a másik esetben pedig a hívők hagyják éhen a szolgálókat, akik sokat forgolódnak az Úr munkájáért. Nyilvánvalóan egyik eset sem helyes. Természetes és igei dolog, hogyha van egy közösség vagy egy szolgáló, ahonnan és akitől áldásokhoz jutok, akkor ez nem marad viszonzatlan. (Természetesen nem csak anyagi jellegű viszonzásról beszélek, de mivel ez az aktuális téma, így ezt emelem ki.) Bizony jó dolog például anyagilag megáldani egy tanítót, szolgálót, akitől tanulok, áldásokat veszek, tanácsot kapok, s ezáltal levenni a válláról a megélhetés terhének egy darabját. Jó dolog anyagilag támogatni egy közösséget, amely Isten munkáját végzi. Ezért is nagyszerű az Újszövetség, hogy szabadságunk van jót tenni, Istennek és mások felé szolgálni, áldást nyújtva, áldást kapva. Így teremtődik meg az az egyensúly, amely nem kényszeren, befolyásolási technikákon, hanem Isten Szellemének vezetésén alapul, és mindenkinek a hasznára válik.

„Nálunk nem kötelező a tized fizetése!” – szólt a prédikátor, majd körülnézett a kedélyesen mosolygó hallgatóságon – „De lássuk, mit mond Isten Igéje...”

3Móz 27,30 A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak.

„Ámen! Ámen! És most lapozzunk Malakiás könyvéhez, lássuk Malakiás 3,8-tól.” – ismét körülhordozza tekintetét, s hangja dörgedelmesebbre vált.

Mal 3,8-12 Avagy az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem: a nép egészben! Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen. És megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szőlőtök meddő a mezőn, azt mondja a Seregeknek Ura. És boldognak mondanak titeket mind a nemzetek; mert kívánatos földdé lesztek ti, azt mondja a Seregeknek Ura.

„Ámen! Ámen! Adakozzunk, hittel, örömmel!”

A fenti történet motivált arra, hogy leírjam véleményemet, álláspontomat a tized kérdésköréről. Vajon szükséges feltétele-e a hívő anyagi jólétének, az átok elkerülésének a tized rendszeres fizetése? Érvényes-e a tized az Újszövetségben, megállja-e a helyét a fenti igehelyekre való hivatkozás? Írásommal leginkább elgondolkoztatni szeretnék, semmint tanítói hivatalba helyezni magam. A leírtak hosszabb időszak alatt, mások véleményét is tanulmányozva alakultak ki, s személyes tapasztalataimon is alapulnak.

Az ószövetségi tized

Ez egy hosszabb áttekintés, sok tizedre vonatkozó Igével, de érdemes őket sorra venni – sőt, az eredeti környezetükben elolvasni – hogy az ószövetségi tizedről nyert kép tiszta legyen. A törvény korszaka előttről két eset szerepel témánk kapcsán: Ábrahámé és Jákóbé. Az ószövetségi előfordulás az alábbi:

1Móz 14,18-20 Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala. És megáldá őt, és monda: Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. Áldott a Magasságos Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet. És tizedet ada néki mindenből.

A tizedtanítók előszeretettel hivatkoznak Ábrahámra – nem is teljesen alaptalanul, a következő részben erről még fogok írni. A fenti igeversek alapján azt állítják, hogy Ábrahám mindenből tizedet adott rendszeresen, egész élete során: noha a Biblia ezt nem részletezi, de az első előfordulás alapján szerintük erre következtethetünk. Nézzük meg, Pál apostol hogyan ír ugyanerről az esetről a Zsidó Levélben:

Zsid 7,1-2.4 Mert ez a Melkisédek Sálem királya, a felséges Isten papja, a ki a királyok leveréséből visszatérő Ábrahámmal találkozván, őt megáldotta, a kinek tizedet is adott Ábrahám mindenből: a ki elsőben is magyarázat szerint igazság királya, azután pedig Sálem királya is, azaz békesség királya. [...] Nézzétek meg pedig, mily nagy ez, a kinek a zsákmányból tizedet is adott Ábrahám, a pátriárka.

Ábrahám egy sikeres ütközet után, a zsákmányból fizetett tizedet önkéntesen, az Ige egyszeri tizedfizetéséről számol be: Pál pontosítja a minden kifejezést a szerzett zsákmányra. Leírásában a sikeres csata utáni tizedfizetést emeli ki, szó sem esik annak rendszerességéről. Azt biztosan állíthatjuk, hogy Ábrahám ez esetben tizedet adott a zsákmányból. De azt állítani, hogy rendszeresen tizedet fizetett volna, semmivel sem rendelkezik több igei alappal, mint azt, hogy tizedfizetése egyszeri volt.

Jákób arra az időre fogadta a tized fizetését, ha az Úr megáldja, tehát amikor már minden területen el lesz látva:

1Móz 28,20-22 És fogadást tőn Jákób, mondá: Ha az Isten velem leénd, és megőriz engem ezen az úton, a melyen most járok, és ha ételűl kenyeret s öltözetűl ruhát adánd nékem; és békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem; és ez a kő, a melyet oszlopul állítottam fel, Isten háza lészen, és valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom.

A rendszeres tized adása/beszolgáltatása a törvényben került meghatározásra:

3Móz 27,30-32 A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak. És ha valaki meg akar valamit váltani az ő tizedéből: adja hozzá annak ötödrészét. És minden tizede a baromnak és juhnak, mindabból, ami a vessző alatt átmegy, a tizedik az Úrnak legyen szentelve.

A tizednek Isten által jól meghatározott célja és meghatározott oka volt. Lévi törzse, leszármazottai örökölték, őket tartották el belőle, mivel a léviták a szolgálatokkal voltak elfoglalva, és nem volt a földből örökségük.

4Móz 18,2.20-21.24.26 A te atyádfiait, Lévinek törzsét, a te atyádnak nemzetségét is vedd magad mellé, melletted legyenek, és néked szolgáljanak; te pedig és a te fiaid veled, szolgáljatok a bizonyság sátora előtt. [...] Monda pedig az Úr Áronnak: Az ő földjökből örökséged nem lesz, sem osztályrészed nem lesz néked ő közöttök: Én vagyok a te osztályrészed és a te örökséged Izráel fiai között. De ímé a Lévi fiainak örökségül adtam minden tizedet Izráelben; az ő szolgálatjokért való osztályrész ez amelylyel teljesítik ők a gyülekezet sátorának szolgálatát. [...] Mivelhogy Izráel fiainak tizedét, amit felemelt áldozatul visznek fel az Úrnak, adtam a lévitáknak örökségül: azért végeztem ő felőlök, hogy Izráel fiai között ne birjanak örökséget. [...] A lévitáknak pedig szólj, és mondd meg nékik: Mikor beszeditek Izráel fiaitól a tizedet, amelyet örökségtekül adtam néktek azoktól, akkor áldozzatok abból felemelt áldozatot az Úrnak; a tizedből tizedet.

Ezen felül két másik típusú tizedről is tájékoztat az Ige. Az egyik arra szolgált, hogy a nép örvendezzen az Úr előtt, és élvezze Isten áldásait, a másikat pedig az árvákkal, özvegyekkel és a lévitákkal kellett megosztani.

5Móz 12,10-12.17-18 Mikor pedig átmentek a Jordánon, és lakozni fogtok azon a földön, amelyet az Úr, a ti Istenetek ád néktek örökségül, és megnyugtat titeket minden ellenségetektől, akik körületek vannak, és bátorsággal fogtok lakozni: Akkor arra a helyre, amelyet kiválaszt az Úr, a ti Istenetek, hogy ott lakozzék az ő neve, oda vigyetek mindent, amit én parancsolok néktek: egészen égőáldozataitokat, véres áldozataitokat, tizedeiteket és kezeiteknek felemelt áldozatát, és minden megkülönböztetett fogadástokat, amelyeket fogadtok az Úrnak. És örvendezzetek az Úrnak, a ti Isteneteknek színe előtt, mind ti, mind a ti fiaitok, és leányaitok, mind a ti szolgáitok és szolgálóleányaitok, mind a lévita, aki a ti kapuitokon belől lészen; mert nincs néki része vagy öröksége ti veletek. [...] Nem eheted meg a te kapuidon belől sem gabonádnak, sem mustodnak, sem olajodnak tizedét, sem barmaidnak és juhaidnak első fajzását; sem semmi fogadási áldozatodat, amelyet fogadsz, sem szabad akarat szerint való adományaidat, sem a te kezednek felemelt áldozatát; Hanem az Úrnak a te Istenednek színe előtt egyed azokat azon a helyen, amelyet kiválaszt az Úr a te Istened: te és a te fiad, leányod, szolgád, szolgálóleányod és a lévita, aki a te kapuidon belől van; és örvendezzél az Úrnak, a te Istenednek színe előtt mindenben, amire kezedet veted.

5Móz 26,12-13 Ha a harmadik esztendőben, a tizednek esztendejében, minden termésedből egészen megadod a tizedet, és adod a lévitának, a jövevénynek, az árvának és özvegynek, hogy egyenek a te kapuid között, és jól lakjanak: Akkor ezt mondjad az Úr előtt, a te Istened előtt: Kitakarítottam a szent részt a házból, és oda adtam azt a lévitának, a jövevénynek, az árvának és az özvegynek minden te parancsolatod szerint, amelyet parancsoltál nékem; nem hágtam át egyet sem a te parancsolataidból, sem el nem felejtettem!

S álljon itt még egyszer a tizedtanítók által igen kedvelt igeszakasz Malakiás könyvéből:

Mal 3,8-12 Avagy az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem: a nép egészben! Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen. És megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szőlőtök meddő a mezőn, azt mondja a Seregeknek Ura. És boldognak mondanak titeket mind a nemzetek; mert kívánatos földdé lesztek ti, azt mondja a Seregeknek Ura.

Ami leginkább elgondolkodtat az ezen igehelyre való hivatkozásban,– akárhogy hangoztatják mellette, hogy nem kötelező a tized –, az, hogy erőteljesen azt a benyomást kelti, mintha a tizedet nem fizető hívő meglopná Istent, sőt, átok alatt lenne az élete, vagy legalábbis ez a veszély fenyegeti. Ez a hivatkozás azonban teljesen alaptalan! Nézzük meg az alábbi Igét, melyre Pál apostol is hivatkozik az Galata 3,10-ben:

5Móz 27,26 Átkozott, aki meg nem tartja e törvénynek ígéit, hogy cselekedje azokat! És mondja az egész nép: Ámen!

A fenti verset követő 28-ik fejezetben szerepel áldás és átok ígérete Izrael számára. Tekintsük most az átkokat:

5Móz 28,15 Ha pedig nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, hogy megtartsad és teljesítsed minden parancsolatát és rendelését, amelyeket én parancsolok ma néked: reád jőnek mind ez átkok, és megteljesednek rajtad.

Az ezt követő felsorolásban szerepelnek részletesebben az alábbi átkok:

5Móz 28,23.38-39.42 Eged, amely fejed felett van, rézzé, a föld pedig, amely lábad alatt van, vassá válik. [...] Sok magot viszel ki a mezőre, de keveset takarsz be, mert felemészti azt a sáska. Szőlőket ültetsz és míveled azokat, de bort nem iszol, meg sem szeded, mert elemészti azokat a féreg. [...] Minden fádat és földednek minden gyümölcsét megemészti a sáska.

Ezen átkok ellentettjei, a nekik megfelelő áldások megtalálhatóak a korábbi versekben. A Malakiás 3,10 pontosan azt mutatja be, hogy az Istentől elfordult népen azok az átkok teljesednek be, melyet a törvény előírásainak be nem tartása okoz – lásd az előbb tárgyalt 5Móz 27,26-ot. Érdekes megjegyezni, hogy az anyagi területen való engedetlenség az anyagi területen okozott hatlamas károkat. Izraelnek a törvény által előírt kötelessége volt a tized beszolgáltatása, ám ők ennek ellenszegültek, nem engedelmeskedtek a törvénynek, így átok alá kerülve. A fenti ige valóban a tized be nem adásának következményeit mutatja be, ám törvény alatt lévő emberekre vonatkoztatva, akik kötelességüket nem teljesítették.

A Krisztus által megváltottak azonban mentesek a törvény alól, Pál apostol megfogalmazásával:

Gal 3,13 Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk; mert meg van írva: Átkozott minden, aki fán függ.

Tized az Újszövetségben

A tizedtanítók kedvelt érvei – Ábrahám és Jákób példája mellett –, a Lukács 11,42 és a Zsidó levél hetedik fejezete: ezek az egyedüli hivatkozások az Újszövetségben a tizedre.

Luk 11,42 De jaj néktek farizeusok! mert megadjátok a dézsmát a mentától, rutától és minden paréjtól, de hátra hagyjátok az ítéletet és az Isten szeretetét: pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhagyni.

Fontos megjegyezni, hogy Jézus itt törvény alatt lévő farizeusokhoz szól – akiknek kifejezett célja volt a törvény részletekbe menő pontos betartása –, nem pedig pogányokból lett keresztényekhez. A Zsidó levél tizedre vonatkozó utalásai pedig sokkal inkább a Meskisédek rendje szerinti papság magasabb rangját hivatottak alátámasztani, semmint a tized rendszeres adására bíztatnának.

Az Apostolok Cselekedeteiben olvasottak szerint a pogányok megtérése miatt felmerülő kérdések tanácskozásra késztették a jeruzsálemi gyülekezetet, s az apostolok végül az alábbi határozatot hozták:

ApCsel 15,28-29 Mert tetszék a Szent Léleknek és nékünk, hogy semmi több teher ne vettessék ti reátok ezeken a szükséges dolgokon kívül, Hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlvaholt állattól, és a paráznaságtól; melyektől ha megóvjátok magatokat, jól lesz dolgotok. Legyetek egészségben!

A tized nem szerepel a listán. Szó nincs arról sem, hogy kötelező lenne tizedet beszolgáltatni, mert csak akkor kerülhet anyagi áldás alá valaki élete. Most vizsgáljunk meg néhány szakaszt Pál apostoltól, mellyel még alá lehetne támasztani a tized fizetését:

Gal 6,6 Aki pedig az ígére taníttatik, közölje minden javát tanítójával.

Ez igen helyénvaló cselekedetre buzdítás Páltól – a későbbiekben még ki is térek rá részletesebben. Ugyanakkor ezt a verset az Ószövetségben szereplő tizedre nem lehet alkalmazni. Az Újszövetségben ugyanis nincs külön olyan (papi) réteg, melyet megilletne:

1Pét 2,9 Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket;

Szolgálók, pásztorok, tanítók vannak, de az egyházban olyan papi réteg, akinek tizedet kellene fizetni, nincs, hiszen minden újjászületett hívő a királyi papság tagja. Másik kedvelt hivatkozás a tized igazolására alábbi:

1Kor 9,11-14 Ha mi néktek a lelkieket vetettük, nagy dolog-é, ha mi a ti testi javaitokat aratjuk? Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, mért nem inkább mi? De mi nem éltünk e szabadsággal; hanem mindent eltûrünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangyélioma elé. Nem tudjátok-é, hogy a kik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helybõl élnek, és a kik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? Ekképen rendelte az Úr is, hogy a kik az evangyéliomot hirdetik, az evangyéliomból éljenek.

Akik a tizedről tanítanak a „De mi nem éltünk e szabadsággal; hanem mindent eltûrünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangyélioma elé.” mondatot már nem szokták annyira hangsúlyozni. Pál apostolék inkább vállalták az alacsonyabb életszínvonalat, a nehézségeket, semmint hogy valami botránkozásra való okot találjanak bennük az anyagi dolgok miatt, és ez lehessen akadály az evangélium terjedése számára. A 9. fejezet elején Pál felsorol néhány jogot, amelyek az apostolsággal járnak együtt:

1Kor 9,4-6 Nincsen-é arra jogunk, hogy együnk és igyunk? Nincsen-é arra jogunk, hogy keresztyén feleségünket magunkkal hordozzuk, mint a többi apostolok is és az Úrnak atyjafiai és Kéfás? Avagy csak nekem és Barnabásnak nincs-é jogunk, hogy ne dolgozzunk?

Pál itt sem, és a fejezet további verseiben sem említi a tizedet. Testi javakból való részesedést igen, de tizedet, és az ahhoz való jogot sehol. Más leveleiben két igében is ugyanazon képet használja Pál a szolgálók javadalmazására vonatkozóan:

1Tim 5,18 Mert azt mondja az Írás: A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját; és: Méltó a munkás a maga jutalmára.

1Kor 9,9 Mert a Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre van-é az Istennek gondja?

Mindkét esetben a törvényre történik hivatkozás. Pál apostol az érveléseiben rendszerint idéz az Ószövetségből, az adott témához legjobban illő igék közül választva. A bennem felmerült kérdés a következő: ha az újszövetségi szolgálóknak az Úr a tizedet rendelte volna, miért a nyomtató ökörre hivatkozik Pál, és miért nem a tizedre vonatkozó igehelyeket említi? Sokkal egyszerűbb lett volna ezzel egy csapásra eldönteni a vitás kérdést, és nem a nyomtató ökör példájára hivatkozni.

Hogy is van tehát?

Hogyan lehet az, hogy a tizedtanítók hangsúlyozásával ellentétben az Újszövetség nem említi a tizedet, és nem kezeli kiemelt kérdésként? Hogyan lehet az, hogy a hívőket egyszer sem figyelmeztetik az apostolok arra, hogyha nem adnak tizedet, meglopják Istent, átok alá kerül az életük, és nem részesülhetnek Isten áldásaiból? Vajon többet tudunk-e az apostoloknál?

Az előző gondolatmenetekkel célom az volt, hogy megmutassam: az egyházban nincs olyan réteg, amely igényt tarthatna a tizedre. A hívőkre sincs kötelező érvényű előírás a tized adására, annak elmaradása nem von maga után sem átkot, sem büntetést. Összességében az ószövetségi, törvényben előírt tizedet az újszövetségi egyházba belevinni, különösen pedig az átok alá kerülés lehetőségét meglebegtetni a tized kapcsán véleményem szerint igeietlen és káros.

Természetesen nem azt akarom sugallni, hogy a szolgálóknak ne járna semmilyen juttatás, vagy anyagi megbecsülés, és azt sem, hogy a hívő ne tartozna felelőséggel Isten előtt az anyagi javai felhasználásával kapcsolatban, hiszen maga a tized is erre tanít. Ezt a két kérdést is megvizsgálom hamarosan.

(Folytatása következik...)